Ezt a bejegyzést még Ágoston szülinapja előtt írtam, de valami miatt nem "publikáltam". Viszont jobb később mint soha:-))!!!
Nosztalgiázós hangulatban vagyok már napok óta. Közeleg Ágoston egy éves születésnapja, én pedig mosolyogva gondolok vissza az egy évvel ezelőtti időre, amikor még 2 in 1 töltöttük az utolsó napokat.
Egy éve ilyenkor már a húsvétra készülődtünk, de titokban abban reménykedett mindenki hogy Ágoston is kibújik már és a húsvétot otthon tölthetjük a legifjabb családtaggal. Sajnos nem így történt. Ágostonnak esze ágában sem volt kibújni a pocakomból. Április 14-re voltam kiírva. Április 13án még leutaztunk Anyuékhoz Hevesre, ott aludni természetesen már nem mertünk, de a húsvét hétfői sonkareggelit semmi pénzért nem hagytuk volna ki. Délután, hazafelé az autópályán amikor egymást érték a balesetek és csak araszolva lehetett haladni, ha egyáltalán lehetett, Attis kissé aggodalmas arccal megjegyezte, hogy csak most meg ne induljon a szülés. Én tudtam, éreztem hogy nem fog, így nem is nagyon aggodalmaskodtam. Annál inkább vártam a kedd reggelt, a 14-ét amikor megint mennem kellett CTG-re és ultrahangra, hátha ezek a ketyerék mutatnak valami bíztatót arra vonatkozóan hogy a mi pici fiúnk megunta a bentlétet. Gondolom mondanom sem kell, hogy semmi jel nem mutatott arra hogy ott aznap, vagy azután vagy a következő héten szülnék. Kissé elkelnődve vártam a másnapot, amikor az orvosommal kellett majd találkoznom. Viszont teljes izgalomban is voltam a másnap, 15-e miatt, mert húsvét előtt úgy egyeztünk meg az orvosommal, hogy ha nem talál semmi, a szülés megindulására utaló jelet akkor nem hagyja hogy túlhordjam, kivesszük a babát. Tehát 14-én este úgy feküdtünk le aludni Attissal, hogy talán holnap megszületik a fiunk. MÉg elmentünk egy hangulatos helyre vacsorázni, romantikáztunk egy kicsit, eltöltöttü kétszemélyes életünk utolsó estéjét. Nagyon fura érzés volt. Ott ültem hatalmas hassal az étteremben, otthon a bőrönd összekészítve, taxi megrendelve reggel fél 6ra amivel majd bemegyünk a kórházba. Egy darab jel nem utalta arra hogy Ágoston meg akarna születni, mégis fel kellett magamat készítenem arra, hogy 90% esélye van annak, hogy holnap este ilyenkor már a kisfiunkat tartom a karjaimban. Kissé élesnek tűnt a váltás, de nagyon izgatottan vártam a másnap reggelt. És természetesen, másnap kiderült, hogy szülésileg semmi nem változott. Méhnyakam ugyanolyan zárt mint amikor a terhesség elindult, gyerek az égben, nem akar kijönni. Mentünk a műtőbe. 07:00kor már ment az infúzió az érzéstelenítő miatt, gyerek szve ketyegett a CTGn, ő még az igazak álmát aludta, fel sem ébredt az anyja adrenalinlőketeire:-)). Nyolc óra táján már nagyon sokan sürögtek fotogtak körülöttem. Megérkezett az aneszteziológos, a műtősfiú, a Dokim is befutott. F9kor végre betoltak a műtőbe és kezdődött a móka, kacagás. Az ott történtekre nem nagyon emlékszem, csak annyira, hogy sajnos másodjára lett meg a jó pont a gerincemen, valamint hogy egy lüke vérnyomásmérő gép 2 percenként mérte a vérnyomásom a műtét alatt. Az érzéstelenítéstől számítva kb. 40 perc telt el addíg míg Ágostont kiemelték a méhemből, de nekem egy örökkévalóságnak tünt. 9:12-kor végre felsírt és mér vitték is az ellátóba, ahol először az Apukája csodálhatta és ölelhette meg. És ennek már majdnem egy éve. Mintha tegnap történt volna.
Utolsó kommentek